Hét essai Yorgos kiállításához

*dem-

Nézi az ember Yorgos képeit, és elgondolkozik, hogy mi is az anyaguk. Merthogy a sokféle technika zavarba ejtő faktúrát ad ki együtt. A színek tartózkodó föld-színek, miközben levegő-szerű fátylakat képeznek. Visszafogottságuk csak a felszín: felizzanak, ha rájuk koncentrálunk. A gyöngyházfényű papíron a szinte akvarel-hatású olajfestés, a különféle nyomatok és frottázsok akár el is üthetnének, vagy akár össze is simulhatnának, de valami más történik. „Dialektikus” – villan át az ember fején, és az abc ismeretét alig meghaladó félműveltségén felbátorodva felüti a neten a wiktionaryt: „διαλεκτικός. Etymology: from διαλέγομαι (dialégomai, ’to have a conversation’) +‎ -τικός (-tikós, verbal adjective suffix, literally, ’related to conversation’).

És mi a helyzet az „anyag” szóval? Magyarban az etimológiai szótár szerint „nyelvújítási szóalkotás a latin materia mintájára, amely a mater (’anya’) származéka (merthogy minden létező belőle születik).” És görögül? A dictzone.com magyar-görög szótára az „anyag” szó kéttucatnyi fordítását adja, itt csak válogatok belőlük és további jelentéseikből is: οὐσία (ouszia, ’szubsztancia’, ’lényeg’); ύλη (hűlé, ’ok’, ’ügy’ is; egy ’fa’ jelenetésű proto-indoeurópai szóból); σκόνη (szkóné, ’por’); δομή (domé, ’szerkezet’); πανί (pani, ’ruha’, ’kendő’; latinból); στόφα (sztófa, ’kemence’); stb. – és anya sehol. Ó, micsoda földre keveredtünk… A újabb etimológiai elméletek amúgy a latin ’materia’ szót már nem az anyából, hanem a proto-indoeurópai *dem- (’épít’, ’konstruál’) szótőből eredeztetik – ó, de hiszen ez még jobb. Mi is képeinek az anyaga? Milyen értelemben anyag? lényeg? fa? ügy? por? szerkezet? kendő? kemence? Yorgos kamaszkorában régész szeretett volna lenni.

a szárnyas dorkó

Az őskori kultúrájáról híres Κυκλάδες (Kükládok) szigetcsoport északi szigetein (Τήνος, Μύκονος, Άνδρος – Tírosz, Mükonosz, Androsz) a völgyekben a keresztes háborúk korától egészen a 19. századig építettek díszes galamb-házakat. A galambokat ették is, de főként postásnak használták: a lábukra kötött kis levelekkel tértek haza a madarak egy-két nap alatt akár sok száz kilométerről is. Yorgos beleszeretett e különös épületekbe. A távolságot áthidaló, szárnyakon továbbított üzenet költőisége is lenyűgöző, de mit adnak a kétemeletes házak ornamensei a képzőművésznek? A lapos téglákból és pattintott kövekből életfa, küllős kerék, öröklét X-ei, halak és egyebek szimbólumai állnak össze, ráadásul úgy, ahogy ahogy az írás megszületik a kép felszívódásával: az ornamensekből ritmikus egységek alakulnak ki, de nem uralják le kemény dobolásként a felületet, hanem rugalmas és élő dallamokká szövődnek. Ahogy a zenész Yorgos éli az ógörög költészetből megmaradt balkáni ritmusokat gyerekkora óta. Az írások képi eredete gazdagon megmaradt a távol-keleten, de néhány, több kultúraváltást is túlélő nyom számunkra is még fellelhető: például az „M” betű alakjának cikkcakkja az egyiptomi hieroglifák vizet ábrázoló-jelentő hullámait őrzi.

Yorgos ugyan tájképet lát minden képében, ahol a galambdúcok motívumait dörzsöli át a papíron, nyomja bele pálcikával az alapozóba (mint az asszírok az agyagtáblákba), préseli rá vastagon festékezett lapról – de hát ezek bizony írások: s a galambház-homlokzatok ősi, körkörösen mítikus mondandói Yorgos képein a fantáziából kigőzölgő orákulumok talányosságába fordulnak. Írójuk számára sem érthető szavak, titkok elrejtése és felfedése ugyanabban az aktusban. Yorgos nem utazik repülőgépen; de hát, ha valóban Hermész tanítványa, ahogyan azt több jelből sejteni lehet, akkor ez nem meglepő: hogyanis férhetne össze a repülőterek humortalan, bornírt komolysága a repülés szent könnyűségével? Megkérdeztem Yorgostól, hogy mi a polgári foglalkozása: „csavargó vagyok”, felelte.

pöröly és akvárium

Yorgos vastag papírra is dolgozik, és ezekben a munkáiban korai képeinek erőteljes, erőszakosan egyenes grafitvonalai a papír húsába vágott mély árkokká növekednek. A passe-partout (’megy mindenhová’) mászik be a képmezőbe s lesz főszereplő: annyira a kép részévé válik, hogy le nem vesszük róla a szemünket. Yorgos fekete vaslemezekből készíttet egy kováccsal különféle dekonstruált galambházakat, kis kéményekkel – és kérdés, hogy az általa megálmodott, de más keze munkája által létrejött vasszobrok csak hordozói az ő rájuk nyomdázott képeinek, vagy ezek maguk a műtárgyak, amiken a kép csak ornamentális. Azután kis, nyeles szobrokat készít fából, hasábjuk oldalai körben képet viselnek, olyan képet, amit egyetlen nézőpontból lehetetlen befogadni, körül kell járni a tárgyat, memóriánkat kell állandóan dolgoztatni a műalkotás összefoglaló képéért. Állnak a talpukon, mintha sakkfigurák, vagy őskori idolok lennének; de még talpas pohár is eszünke jut róluk, ahol a felső, kehely-részben van a gazdag és delírikus tartalom.

De ragadjuk csak meg a nyelénél fogva a szobrot: azonnal pörölyt, mángorlót, szobrászbunkót, kézigránátot érzünk a kezünkben. A művek testi léte bizony testi lét, minden súlyával és ellentmondásával együtt. Ott jártunk Yorgosnál: lakásában mozdulni sem lehet az évtizedek alatt felhalmozott sok művétől. Óvatosan nézgelődtünk, ő pedig megtapogattatta velünk a vasakat, meg a vastag olajfestékkel készült monotípiák finom érdességét, kezünkbe adta a pöröly-szobrokat; fényes papírtekercseket göngyöltünk ki, és vastag kartonmappák tartalmát teregettük ki a szőnyegen. És végignéztünk – üvegen át nyalogatva a mézet – a kiállításra előkészített, akvárium-szerű üveges téglányokba zárt plasztikus képeket is: az életmű leglazább, legimprovizáltabb darabjait. Feszülnek rendesen a dobozukban, mint a balzsamozott öltönyös ember a mauzóleumban; az üveg csillogása újabb rétegeket vetít rájuk, saját pofám irizáló képe interferál bennük a galambdúc-hieroglifákkal. És így, bezárva rámutatnak a műalkotás testi létének egy fájdalmas pontjára: arra, hogy a keretezés aktusa hogyan teszi galériaképessé, azaz tulajdonolhatóvá és pénzzé tehetővé az életből eleven szimbólumként kiemelt, tapintható, megformált anyagdarabot. De Yorgos nem ad el képet.

a kentaur

Yorgost minden zene érdekli: pop, rock, népzene, jazz, klasszikus-, régi- és kortárs-zene. És mint a legrémesebb autogramgyűjtő fotózza kedves előadóit, és minden követ megmozgat, hogy bekerüljön a backstage-be, és aláírathassa a képet. De a szignálandó kép nem egyszerűen egy előhívott vagy kiprintelt fotó: Yorgos nemes, a festészetben évszázadok óta használt anyagokkal áztatva nyomtatja át a lasernyomatok pigmentjeit a papírra, torzítja és színezi a képeket, a homályosság és szemcsézettség révén keres tiszta, a mai obligát photoshop-realizmust zárójelbe tevő, valódi nézetet. A fotózás és az aláírás közé ékelődik be az ő értelmező és látástisztító munkája. A kép aláíratásával nem trófeát gyűjt, hanem viszont-szólítja azokat a színpadi művészeket, akik zenélésükkel megszólították őt.

A zeneszerzőkkel még intenzívebb a kapcsolata. Észrevette, hogy meglepően sok zeneszerzőnek van képzőművészeti vénája, ami ugyan néha a zenétől független festészeti vagy ritkán plasztikai tevékenységként is felszínre tör, de a kompozíciók kottáinak vizuális megjelenését mindig már önmagában értékelhető képpé emeli. És Yorgos értékel is: interpretálja a kotta képét. Amint az előadóművészetet gyakran latin szóösszetétellel „interpretációnak” mondjuk, úgyYorgos inter pretia, az értékek közé lépve, értékelve alakítja ki a saját képét a zeneszerző kottájából. A létrejövő alkotás nemcsak azért kentaur, mert két alkotó műve: mástól kapta lábát, mástól fejét. Hanem, mert kottaolvasó ember számára megszólal a képen lévő kotta, hangzó aurát teremt a kép köré. S fordítva is: ha a kottaértő néző netán jól ismeri a darabot, akkor a hangjaihoz kötődő összes emléke új fénytörésben értelmeződik újjá Yorgos munkáját nézve. A pár ütemnyi kotta folyton szól, amíg csak nézzük a képet: de nem loopolva, hanem folytonos jelenlétként, megállítva az időt a pillanatban.

nyom és szabadság

Yorgos lefejti a kották papírra nyomtatott pigmentjeit – mintha visszfordítaná az offset-nyomást; mintha irányt venne a kereskedelmi termék, a kotta felől vissza, a mű és a szerző felé. És amit így csinál, az is valamiféle nyomdatechnika, akárcsak az olajos felületekkel végzett monotípia. Sőt, a galambdúc-motívumokból összeállított bronz plasztika, a sírkövek, akropoliszi feliratok frottázsa is nyomat: valami régi, autentikus létező valódi lenyomata, nyoma, érintésének bizonyítéka. És amikor aláíratja zenészekkel az őhozzájuk kapcsolódó műveit, a valódi kezek írása révén ott is valami autentikussá-tétel történik. De miben több a kézjel, mint a fotó? Az ősi, vadak nyomait vizsgáló ösztön lép itt működésbe. Saját szemmel látni, saját orral szagolni, saját kézzel tapintani a medve, gazella, oroszlán nyomát. Az aláírás fétise máig él: banki alkalmazottak próbálják megítélni, hogy aláírásunk hiteles-e, pedig ott állunk velük szemben az üveg túloldalán, és miután „személyi igazolványunkkal” (az mi is?) igazoltuk magunkat, ők hivatali tekintélyük teljes tudatában megállapítják, hogy az „s” betű kanyarja nem így van náluk a „kartonon” bejelentve; őszintén sajnálják, de nem vehejük fel a pénzünket. Mi hitelesít mit?

A cikkek és könyvek szerzői és kiadói gondosan kell hogy ügyeljenek arra, hogy a reprodukált legkisebb kép-részlet „kreditje” (< credo, ’hiszek’, lat.) is jogilag tiszta (καθαρός , katharósz) legyen. A „szerzői jogvédelem” intézménye valójában elsősorban a jogászok és a kereskedelem pénzbányája, közben pedig a mammon szolgájaként a szellem eleven áramlásának sötét kerékkötője. Kié az az alkotás, amit két művész is formál, szignál, és eredeti kéziratos vagy reprodukált nyomtatott kotta szerepel benne? Lehet ezt? Nem és igen. Yorgos ezzel a gesztusával teret teremt. A szellem szabadságát adja vissza a képi idézetekkel és más közreműködők műveibe történő bevonásával: a kommercialitás érdekalapú atomisztikus világából visszavezet a megszólítás és személyes párbeszéd szabadságába. Az alkotótársak hozzájárulása és aláírása nem Yorgos képét, hanem a dialógust hitelesíti. Minden művészet társadalmi állásfoglalás – vagy a szabadság, vagy a kizsákmányolás mellett. A fojtogató mammon, a „disznófejű nagyúr” elleni harc a szellemi lét alapkérdése. Yorgos apja minden elnyomással szemben ellenálló fegyveres szabadságharcos volt.

origó

A sok zenész között itt van Kurtág, nagyon öregen és mégis nagyon frissen. Yorgos ezer szállal kötődik hozzá, és nem csak hozzá, hanem családjának több tagjához, és Kurtág szellemi környezetéhez, hátteréhez is. A Kurtág számára oly fontos Bálint Endre és az egész európai iskola hatása világosan érezhető Yorgos képein – és ő ezt büszkén vállalja. És teheti is: Vajda Lajos és Júlia, Bálint Endre, Jakovits József, Ország Lili hatása tágasan, átvilágítottan és saját személyiségén átszűrve jelenik meg Yorgos műveiben. Yorgos nem követőjük, hanem tanítványuk, aki saját világában él és fest.

Amikor ’56-os összeomlása után Kurtág újra magára talált, akkor az elemi indulatokból álló primitív képalkotás alapvető kapaszkodó volt a számára: pacák, krix-kraxok, firkák. Kottáinak kézírásos tisztázatai, de kézzel írott személyes, sőt hivatalos levelei is azt mutatják, hogy a papír toll általi érintését ugyanolyan felősségteljes mozzanatnak tartja, mint zenei hangok megszólaltatását vagy kompozícióba történő rögzítését. Kurtág ős-ellensége a görcs, amit a főleg a külső és belső elvárások hoznak létre – de van ellene maga-találta orvossága: a játék. Ami nem elveszi az idejét, hanem időt ad neki. Zeneszerzői tevékenységének egyik fő vonulata a Játékok hatalmas, de nyitott zongora-ciklusa (a legjobb bevezetők akárki számára Kurtág művészetébe: kézbe kell venni, olvasgatni, játszogatni). Kurtág akkor a legkomolyabb, amikor játszik: a hangokkal való szabad játékkal nyitja meg önmagát, talál egérutakat a görcsök és gyászok elől. Amikor Yorgos félkész vásznakat és ceruzákat ad Kurtág kezébe, akkor játszó-teret ad neki. És a fentiek szerint nem is akármilyet: Kurtág egykori izzó művészi origóját idézi fel a rajzolás. Valami, amit ugyan nem sokat csinált, de magányában nagyon fontos volt a számára. Most nyilvánosságra kerülnek vonalai: játék Yorgos részéről is – de nem a legkomolyabb és legfelelősebb dialógus-e Kurtággal?

Hérakleitosz visszaír

Kurtágot a zenei hang a legmélyebb valósága izgatja: a hang születése az igazi kérdés a számára. Ezért bármilyen hangszerre ír, a hangképzés alapkérdéseiig kell lehatolnia. Lévén az éneklés a zene legszellemibb és egyben legtestibb rétege, muszáj a legintenzívebben foglalkoznia vele – és ott a nyelvvel való kapcsolat gazdag televénye rejlik. Nem véletlen, hogy Kurtág azokhoz a költőkhöz és írókhoz fordul szövegért, akik a nyelvet nem használják, hanem felbontják és építik. És Kurtág jól tudja, hogy a különféle nyelvekben a kiejtés nem pusztán egy berögzült nagymúltú szokás, hanem a fül és a gége interaktív birodalma. A tudatos és tudattalan határán az értelmező érzékelés és az érzéki gondolkozás közepébe vezető táró. És a különféle nyelvek különféle logikák mentén különféle közösségi tapasztalatokból épülnek fel (ahogy az már e kis esszésorozat első darabjában is előkerült).

Kurtágot a görög világ talán először a német romantikán át érintette meg; és éppen úgy viszonyul a görög világhoz, ahogy az ott rejtőzik egész szellemi életünk mögött, s titokzatosságának fátyla csak néha lebben fel. Most, kilencven felett is ógörögül tanul. Több hangszeres darabjában is görög szöveg áll a hangszeres játszanivaló alatt, virtuális, nem éneklendő szövegként. Ezek egyike egy hegedűdarabhoz illesztett Hérakleitosz-töredék: „indulat ellen harcolni nehéz, mert amit akar, a lélek árán veszi meg”. És akkor élete utolsó alkotói szakaszában megérkezik hozzá Yorgos galambpostájával valami halk lehellet az antik görög világból. S jelenné teszi azokat a fiatal indulatokat és sűrű ellentmondásokat, amikkel indulásakor viaskodott.